Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Felezõvonalon Balogh P. Ferenc, Kurír, 1994 április Úgy ötven éves lehetett, Columbo típusú kabátjába belekapaszkodott a szél, amúgy is kevés haját szétterítette, érdekes látvány volt. Jobb kezében egy sétabotot lóbált, amirõl az embernek régen volt idõk jutottak eszébe, amikor finom úriemberek bal csuklójuktól néhány centiméternyi távolságra elhelyezték a nevezetes szerszámot, fejükbe kalapot nyomtak, és elindultak egy kávé, egy konyak reményében a belvárosi cukrászdába. Emberünk nehezen talált volna olyan cukrászdát, ahol szívesen látják, nadrágja meglehetõsen rongyos volt, cipõje csak jó adag iróniával volt lábbelinek nevezhetõ, valamikori fehér ingét is kikezdte a szegénység. Baljában egy fémfüles, meghatározhatatlan színû, több helyütt lukas szatyor lógott, amit olyan kurtán-furcsán cipelt, úgy csinált vele, mintha egy engedetlen kutya lenne, idõnként meg-megrángatta, de leginkább húzta maga után. K.-ban, a vidéki kisvárosban, ahol idõrõl-idõre furcsa dolgok esnek meg, az sem keltett különösebb feltûnést, hogy a férfi az egyik legforgalmasabb utca közepén, a két sávot elválasztó fehér vonalon sétált. Becsületére legyen mondva, elég volt neki a tízegynéhány centiméter, meglehetõs biztonsággal gyalogolt elõre. Az autósok nem sokat törõdtek vele, nem szólalt meg egyetlen duda sem, nem volt sofõr, aki a fékre lépett volna, nahát, egy ember az úton, szólni kellene neki, vagy csak lehúzódni. Még csak nem is lassítottak, ügyet sem vetettek a jóemberre, igaz, amaz sem nagyon törõdött a négykerekû járgányokkal. Nem is nagyon ért rá velük foglalkozni, a férfi ugyanis magában beszélt. A gyalogosok, akik szokás szerint a járdát választották, hallhatták, amint hol felerõsödõ, hol elhalkuló hangon mondja a magáét. A férfi a pénzrõl beszélt, hogy abból egyeseknek mennyi van, és hogy a pénz micsoda egy jó dolog, csak hát hozzájutni nehéz, mert megint egymás között osztják el ezek. Minden egyes szónál, mintha vezényelne, megemelte a botját, az utolsónál suhintott is vele egy derekasat. Aztán új mondatba kezdett, most már hangosabban fûzve egymáshoz a szavakat, valami kenyérrõl beszélt, hivatalokról, hogy megint nem adtak, és csak hazudnak állandóan, hogy nem jól van ez az egész, s a nagyobb nyomaték kedvéért azt is hozzátette: kurva egy világ van. Közben persze haladt a csak õáltala ismert végcél felé, végig a fehér vonalon, az autósok meg elmentek mellette. A ballonkabátos maga mögött hagyott egy zebrát, s már távolabbról is jól érthetõ volt, ahogy újabb és újabb gondolatokba kapott bele, egyre dühösebben hadonászva a bottal, az embernek az volt az érzése, talán a kocsikra haragszik, és eljön az a pillanat, amikor rávág egy isteneset valamelyik autó tetejére, vagy az ablakát veri be hirtelen haragjában. De nem, csak magát cukkolta, és egyre többször emlegette ezeket, az elején legalább öt szóra elegendõ „e” hangot hallatva. És ez így ment jó ideig, nem akadt senki, aki felfigyelt volna a férfira, mígnem mint egy varázsütésre, különös változás történt a járókelõk között. Odafordították fejüket, tétováztak is egy pillanatra, megálljanak-e, vagy csak figyelve, de úgy téve, mintha semmi sem történt, menjenek tovább. Néhányan az elõbbi megoldást választották, nem is titkolták, hogy a gyaloglót nézik, ahogy ütemesen mozgatva sétabotját ostorozza az egész mindenséget. Namost az arcukat kellene leírni ezeknek a bámészkodóknak, az arcukat, amint egy csipetnyi megvetés keveredett egy leheletnyi elismeréssel, egy vonásnyi vágyakozás, hogy hangosabban mondja, s hogy tulajdonképpen igaza lenne vagy mi, a szemekben kimondhatatlan szánalom és együttérzés, és ahogy ott álltak és nézték a férfit, halvány mosoly jelent meg a szájuk a körül, megelégedettség, hogy azért van benne kurázsi, és a maga módján belevaló fickó ez ott, az út közepén. És az amúgy szép, napfényes délutánon az õt figyelõk gondolatban együtt üvöltöttek a különös gyalogossal, lélekben ott mentek mögötte, mindegyiknek saját botja volt, és belelegyintettek vele az egész kurva világba, látták önmagukat lépdelni a felezõvonalon, kabátjukba belekapott a szél és mondták, mondták a magukét. Aztán egyszer csak lekopott az arcokról minden, csak a bizonyosság hirtelen jött tudta maradt, hogy a valóságban senki sem lépett le a járdáról, nem loholt a jóember után, hogy várjál komám, mi is jövünk, miközben úgy, de úgy szeretett volna utánaeredni. És gyûlölték magukat amiért maradtak, ettõl aztán a férfira haragudtak, hogy miért kiabál, és egyáltalán miért csinálja ezt, és nézték a fel-felemelkedõ ballonkabátját, de a hangját már nem hallották, felkapta, messzire röpítette az április szél. Balogh P. Ferenc Felezõvonalon, Kurír, 1994 április